Őszinteség

Mai téma az őszinteség.

Őszintének lenni fontos, de egyben nehéz is, legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról, akár önmagunkkal szemben. Járjuk körbe kicsit ma ezt a témát.

Egy kapcsolat elején mindenki a jobb, szebb oldalát akarja mutatni és hajlamosak vagyunk aszerint alakítani a mondandónkat, hogy pozitívabb képet fessünk magukról, hogy ezáltal vonzóbbá váljunk a másik számára. De miért is akarjuk magunkat másnak mutatni, miközben azt várjuk, hogy olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk? Valamint meddig tartható ez? Rájön-e a másik, hogy nem minden úgy van? Ha igen, akkor vajon csalódott lesz? Észreveszi egyáltalán? Ha pedig észreveszi, tudomásunkra hozza vajon, hogy már másnak lát minket? Tudok-e teljes mértékben őszinte lenni? Ha például a múltamra vonatkozóan nem mondtam el mindent, akkor eljön az idő, amikor azt biztonsággal megtehetem? Vagy inkább ne tegyem? Kell-e egyáltalán, hogy mindent tudjon rólunk a másik? Ha már mindent tud, akkor kiszolgáltatott leszek a kapcsolatban? Csalódást okozok, ha mindent tud? Lehet-e úgy jó párkapcsolatban élni, ha nem mindent tud rólunk a másik? És egyáltalán mitől lesz jó egy párkapcsolat? Az is őszinteség, ha nem mondom el, amit gondolok, nehogy megbántsam a másikat?

Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek joggal merülnek fel az őszinteség kapcsán. Az biztos, hogy mindannyian teljes elfogadásra és szeretetre vágyunk. Amikor viszont valakivel megismerkedünk, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről, akkor vélhetjük úgy, hogy kötődés akkor alakulhat ki, ha idomulunk kicsit a másikhoz vagy ha előtérbe helyezzük őt, a saját érdeklődésünket vagy kívánságainkat pedig hagyjuk a háttérbe szorulni. Ez véleményem szerint hosszú távon nem vezet jóra. Előbb-utóbb minden kiderül, szokták mondani, és ez valóban így szokott lenni.

Mindannyian hallottuk már, hogy szeretnék, ha őszinték lennénk másokkal szemben, aztán amikor az ember elmondja, amit szíve szerint gondol (bunkóság nélkül), akkor az mégis rosszul eshet a kérdezőnek. Egyrészt másokról könnyebben mondjuk el, mi az, ami rosszul esett, de általában, amikor velünk szemben áll az illető, akivel bajunk van, akkor már nehezebb. Nem tudhatjuk, hogy megérti-e pontosan, amit mondunk. Vagy esetleg, ami gyakran elő szokott fordulni, kiemel a mondandónkból valamit és arra élezi ki az egészet, az helyett, hogy tényleg értené, amit mondani akarunk. Sokan így arra következtethetnek, hogy fontosabb azt mondani, amit a másik hallani akar és az őszinteség nem vezet mindig jóra.

Másrészt az őszinteségnek van az az arca is, amikor gondolunk valamit, de nem mondjuk el, mert úgy véljük, hogy azzal megbánthatjuk a másikat. Ez vajon őszinteség? Vagy kíméletesség inkább? Igazából nem tudhatjuk, hogy mit fog a másik szólni és gondolni a mondandónkra, de ez minden helyzetben igaz. Azt gondolom, hogy ha tényleg jó kapcsolatban vagyunk a másikkal, akkor nyugodtan meg lehet nyílni és őszintének lenni. Ha nem így történik, akkor az össze-vissza gondolatok miatt beindulhat egy ördögi kör, amiből nehéz jól kijönni.

Kiszolgáltatottá tesz-e, ha elmondjuk a mély érzéseinket? Szerintem ez megint számtalan dologtól függ, de én azt veszem észre, hogy a negyvenes éveim közepén egyre inkább vágyom az őszinteségre és értékelni tudom azt. Nem arra a fajtára gondolok, amikor jól megmondjuk a másiknak a magunkét, hanem amikor szépen egy meghitt beszélgetés során alkalom nyílik arra, hogy beszéljünk arról, milyennek látjuk a másikat, és ő is elmondhassa, amit érez. A másik pedig ne értékelje a hallottakat, vagy vonjon le talán téves következtetéseket, hanem próbálja meg megérteni azt a fajta gondolkodásmódot. Sokszor nehéz pontosan megérteni másokat és elfogadni az ő véleményüket és érzéseiket. Pedig, ha megnézünk egy festményt például, más-más dolog jut eszünkbe róla. Az a lényeg, hogy kinek mit mond az a kép, és visszatérve egy kommunikációs helyzetre, kinek mi a hazugság például vagy bármi más fogalomra is igaz ez. A jó beszélgetéshez és ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a másik nézőpontját, ezzel sem árt tisztában lenni. Hiszen, ha azonos nézőpontot vallunk, vagy ismerjük, hogy neki mi mit jelent pontosan, máris könnyebben megértjük az illetőt.

Azt gondolom, hogy a jól működő párkapcsolatban vagy barátságban az ember önmaga lehet, nem kell szégyellni a gondolatait és semmit sem. A pár vagy barát pedig, ha igazán szeret, akkor úgy szereti a másikat, ahogy van. A változásokkal együtt is. Mert nem maradunk olyanok, mint korábban voltunk. Szerencsés esetben az emberek is és a kapcsolat is változik és fejlődik. Hiszen minden körülöttünk folyamatos változásban van. Amit például a múltban tettünk, és közben már elkönyveltük magunkban, hogy ezt bizony nem így kellett volna, mert nagyon megbánthattam vele valakit, a fejlődést mutatja, mivel már képesek vagyunk látni, hogy mit is tettünk. Már úgyis mindegy, megtörtént, nem tudunk változtatni rajta.

Úgy látom, hogy ha másnak is mutatjuk magunkat, idővel nem fogjuk tudni eltitkolni igazi énünket, tehát jobban megéri őszintének lenni, mert akkor tudnak valóban olyannak szeretni, amilyenek vagyunk, ha önmagunkat adjuk.

Ehhez önismeret és saját magunk elfogadása szükséges. Tudni, hogy igen, ebben és ebben a helyzetben ilyen vagyok. De ez azt is jelenti, hogy ha tudom, milyen vagyok, akkor azt is tudjam, hogy ez pozitív vagy még fejlesztendő terület bennem, és ha akarom, tudok azon dolgozni, hogy változtassak. Nem más kedvéért, hanem elsősorban magamért, hogy jobb ember legyek. Mondok egy példát, tételezzük fel, hogy alapvetően nyugodt és türelmes vagyok, de van olyan élethelyzet, ami rendszeresen kihoz a béketűrésből. Mondjuk, a gyermekem mindig ledobja a táskáját valahol és fogalma sincs, hol tette azt le és végül a segítségemet kéri, hogy keressem meg neki. Ha tudatosítom, hogy ez a helyzet mindig felbosszantott, pedig már százszor elmondtam neki, hogy ne így csinálja, de mégis mindig így történik, akkor jó kicsit hátrébb lépve megfigyelni a helyzetet. Tényleg annyira fontos, hogy hol teszi le a táskáját? És mi bosszant ebben annyira? Nem jó érzés-e, ha a segítségemet kéri és bízik bennem? Miért is bosszankodom? Valami biztosan belső feszültséget okoz, ami kiválthatja az ingerültséget, lehet, hogy nem is a táska bosszant, hanem valami mélyebb? Ha végig gondoljuk, akkor lehet, hogy sok dologra ráébredünk, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat és aminek a hatására változtathatunk. Legközelebb pedig, amikor ugyanaz a helyzet fordul elő, felismerhetjük, és tudatosan választhatunk más viselkedésformát a megszokott helyett. Lehet, hogy munkahelyi gondjaim vannak, vagy párkapcsolati válságban vagyok és nem is a gyerek viselkedése bosszant. Ezt gyorsan végig gondolva legközelebb már ügyesen megelőzhetem a vitát vagy játékos keresésbe kezdhetek, hiszen tudom, mi a fő oka a viselkedésemnek. Ha magunkat alaposan ismerjük, akkor szerintem sokkal könnyebb elfogadni másokat is, vagy megérteni, mi húzódhat egy-egy helyzetre adott viselkedés mögött. A mindennapokban pedig szerintem az a legfontosabb, hogy figyeljünk oda másokra, merjünk megnyílni és magunknak ne hazudjunk.