Megbocsátás

Úgy gondolom, hogy életünk a folyamatos változások színtere. Jó esetben lépést tudunk tartani ezekkel, de bizonyos bennünk ragadt érzések megakadályozhatnak ebben. Ilyen például, ha nem tudunk megbocsátani.

Mi is a megbocsátás? Leginkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy a bennünk lévő fájdalom vagy harag, neheztelés elengedése. Ez lehet olyan, amit valaki vagy valami okozott nekünk, de akár önmagunk hibáztatása is. Megbocsátani tapasztalataim szerint nehéz.

Miért fontos a mindez? A válasz annyi, hogy szabadulást jelent a megrekedt érzelmektől és így felszabadíthatja azokat a részeinket, érzelmeinket, amelyek blokkolva lehetnek általa. Valójában tehát megbocsájtani felszabadító érzés. Ez nem azt jelenti, hogy a számunkra keserves dolgot meg nem történtnek tekintjük, hanem azt, hogy megpróbáljuk elengedni azt magunkban. Otthagyjuk a múltban, annak érdekében, hogy a jelenben teljes értékben tudjunk ott lenni.

Mi minden okozhat fájdalmat, neheztelést vagy haragot? Számos dolgot fel lehetne sorolni természetesen. Érezhetjük magunkat áldozatnak, akár a sorsénak, akár másokénak. Lehetünk szó szerint is áldozatok, például, ha erőszakos cselekmény ér bennünket. Ilyenkor csak rosszkor voltunk rossz helyen talán és még nehezebb megbocsátani az elkövetőnek. Nem értjük, miért velünk fordult ez elő. Talán hibáztatjuk magunkat, hogy miért mentünk oda vagy miért tettük ezt vagy azt, de a hatásokon nem tudunk változtatni. Az sok esetben éveken vagy évtizedeken át velünk marad. Számomra a megbocsátás elfogadás is ebben az esetben, hiszen, ha elfogadom, hogy ez történt és így kellett lennie, az segít abban, hogy az ember tovább tudjon lépni.

Előfordulhat, hogy a szüleink vagy a párunk sem mindig úgy bántak velünk, ahogy azt mi szerettük volna, de vajon hibáztathatjuk-e őket ezért? A legtöbb esetben a tőlük telhető legjobbat nyújtották számunkra és valószínűleg nem szándékosan okoztak rosszat nekünk. Mégis érezhetjük úgy, hogy nem foglalkoztak eleget velünk, vagy nem értettek meg igazán. A saját életemben is így volt. Nagyon sok időbe telt, mire azt tudtam mondani magamban, hogy köszönöm másoknak azt, amit kaptam tőlük, mindezt a számomra kellemetlen élményekre vonatkozóan is, mert ma ezek miatt tudok ilyen lenni, amilyen vagyok. Ha voltak is keserves pillanatok és fájdalmak, mégis tudattalanul hozzásegítettek a változáshoz, fejlődéshez. Ha pedig ezt nézzük, akkor a dolgok más megvilágításba helyeződnek.

Az is előfordul, hogy mi nem tettünk meg mindent egy-egy helyzet megelőzése vagy megjavítása érdekében, és úgy váltunk a körülmények áldozatává, hogy valójában tehettünk volna valamit. Néha nem árt magunkba nézni és elismerni, ha nem úgy álltunk egy helyzethez, ahogy kellett volna. Gyakran valamiért egyszerűbb másokat hibáztatni és nem gondolni arra, hogy mi is lehetünk részben felelősek. A hibáztatás lehet a felelősség áthárítása másokra véleményem szerint. Ha utólag ezeken elgondolkozunk, akkor megérthetünk olyan dolgokat, amelyeket a harag, neheztelés addig elfedett a szemünk elől.

Természetesen magunkat sem jó, ha vétkesnek kiáltjuk ki és ostorozzuk, érdemes az ilyen gondolatoktól megszabadulni. Ha a múlt egy pontján tettünk vagy mondtunk olyat, amit utólag másképp csinálnánk, engedjük el. Már úgysem tudjuk megváltoztatni. Amit tehetünk, hogy harag és neheztelés nélkül élünk mind magunkkal szemben, mind másokkal. Mi sem vagyunk, és ők sem tökéletesek. Mind követünk el hibákat és néha megbántunk másokat. Nyugodtan kérjünk bocsánatot és magunkra se haragudjunk a múltbeli tetteinkért, hiszen akkor a tőlünk telhető legjobb és legokosabb döntést hoztuk meg. Utólag viszont, ahogy mi is változunk, átértékeljük a cselekedeteinket és látjuk a következményeket, amire akkor nem volt lehetőség. Mind tapasztalást hoztak az életünkbe, ami formál minket. Így minket szolgáltak. Általa vagyunk ma olyanok, amilyenek.

Megvan az a csodálatos képességünk, hogy tudunk változni. A természet is folyton változik és minden körülöttünk, így mi is képesek vagyunk rá. Csak akarni kell, vagy hagyni, hogy egyszerűen megtörténjen. Sok esetben a változás félelmetes lehet, talán ezért is esik nehezünkre, mert szeretjük a jó, megszokott dolgokat. Az mindig biztonságosnak tűnik, az új pedig kicsit félelmetesnek. Valami új kialakítása magunkban és a környezetünkben is nagyon nehéz, így sokan megmaradnak a régi, berögzött viselkedésük mellett. Könnyebb megmaradni a régi dolgok mellett, mint tenni valamit. Tehát a cselekvés lényegességét nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ha tényleg akarunk, tudunk tenni. Legyen akár ez az elengedés, akár a gondolkodásmód megváltoztatása. Az sem elég, hogy tudom, mit kell vagy kellene tenni, meg is kell azt tenni, mert úgy várhatjuk el, hogy eredményt könyvelhessünk majd el. Képesek vagyunk erre.

Ha már elhatározzuk, hogy belevágunk és megbocsájtunk, akkor jön a kérdés, hogyan lehet ezt megtenni? A legegyszerűbb módja, ha kimondjuk, hogy elengedjük. A hangosan kimondott szónak ereje van. De akár le is írhatjuk, ami bánt vagy haragot ébresztett bennünk. Lehet rajzolni vagy színezni is, arra az érzésre koncentrálva, amit szeretnénk elengedni. Jelképesen utána kidobhatjuk a szemétbe a papírt vagy elégethetjük azt. Hiába hangzanak ezek túl egyszerű módszernek, mégis működnek. A későbbiekben pedig figyelünk kell arra, hogy bármikor újra eszünkre jut, akkor a negatív gondolatot cseréljük le egy pozitívra. Vagy tudatosítsuk magunkban, hogy ezt már elengedtük. Ez elsőre nehéznek tűnhet, de gyakorlással megvalósítható. Az eredmény pedig szépen lassan beérik és a belül zajló változásban, fejlődésben megjelenik majd.