Depresszió és nehézségek a fejlődés tükrében

Rólunk magyarokról általánosan a negatív életszemlélet mondható el. A depresszióra vonatkozó statisztikákat nézve is élen járunk az EU tekintetében, a lakosság közel 10%-a tapasztalt már magán depressziós tüneteket átmenetileg vagy tartósan. Ha jól belegondolunk, mindannyian éreztük már úgy, hogy "nem tudom, hogyan tovább és én ezt nem akarom, stb" de a legtöbben mégis túljutnak ezeken a gondolatokon és mennek tovább, újabb lendületet kapva.

A nemzeti pesszimista hangulat mellett egyénileg rengeteg tényező befolyásolja, hogy ki és miért lesz depressziós. Függ attól, hogy milyen családban nőttünk fel, ott miket láttunk és hallottunk a szüleinktől, illetve mi minden történik velünk az életünk során. Véleményem szerint nagyon összetett mindannyiunk lelkülete.

Elsőként nem árt tisztázni ki is minősül depressziósnak. Vannak, akikről messziről látszik a szomorúság, de olyanok is szép számmal akadnak, akikről senki sem tudja, mi megy végbe bennük legbelül. Néhányan felismerik, hogy gond van és szakemberhez fordulnak. Másokban nem tudatosul, hogy segítségre lenne szükségük és sosem látja őket szakember. A tünetek enyhébbek vagy súlyosabbak lehetnek, akár odáig is elfajulhat az ember negatívitása, hogy már a napi feladatait, akár a munkáját sem tudja elvégezni. Másokról senki sem mondaná meg, hogy ilyen állapottól szenvednek, hiszen mosolygósak a mindennapokban és kiegyensúlyozottnak tűnhetnek. Olvasmányaim alapján, aki rendszeresen tapasztalja a tipikus tüneteket magán, az már depresszióval küzdőnek minősül abban az esetben is, ha nem járt orvosnál és nem diagnosztizálták. Az állapot jellemzője lehet a tartósan előforduló általános rossz hangulat, öröm elvesztése, alvászavarok, szorongás, alacsony önértékelés, hangulatingadozások, gyakori fáradtság például. Mivel a test és a lélek tagadhatatlanul összefügg, a testi szinten ezek a gondolatok okozhatnak emésztési zavarokat vagy ismételt fejfájást akár. Általában a depresszióval küzdő nem teljes értékében van jelen, csak fizikailag. Valahogy ott van, de mégsem. Belül máshol jár.

Annak idején sokat kutattam ebben a témában, de nem nagyon találtam támpontokat adó tanácsokat, hogyan viselkedjünk a mindennapokban ilyen helyzetben és nehéz kitalálni, mivel is teszünk jót valójában az illetőnek. Az is lehet, hogy nem tudunk segíteni egyáltalán, vagy csak a megértésünk és a tény, hogy ott vagyunk elegendő ahhoz, hogy kicsit jobb legyen. Az is lehet, hogy bármit is teszünk, nem segít. Ezt is el kell fogadni.

Bejegyzésem célja nem a depressziós állapot, vagy bárki megítélése, hanem sokkal inkább a figyelem felhívása arra, hogy tehetünk önmagunkért. Mindannyian. Akár mi leszünk szomorúak, akár körülöttünk valaki. Minden nehézség egyben lehetőség is. Arra, hogy megváltoztassuk a nézőpontunkat vagy a hozzáállásunkat dolgokhoz, illetve bizonyos dolgok megtételére is sarkallhatnak, amit addig halogattunk esetleg. Ha pedig így nézzük ezt az egészet, akkor az is látható, hogy mindez a fejlődést szolgálhatja.

A szenvedő embert semmiképpen nem lehet vagy szabad hibáztatni, mi nem az ő szemszögéből látjuk, min is megy pontosan keresztül. Minden élethelyzet és trauma más, és mi emberek is számtalan módon viszonyulunk egy-egy eseményhez, tehát bármilyen egyszerűnek is tűnik megítélni bárki helyzetét, mégsem az. Mi mások vagyunk, máshogyan küzdünk meg a mindennapokkal és azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenkinek a saját problémája a legnehezebb, mert az neki jelent kihívást, hogy végigcsinálja, végigélje és megtapasztalja mindezt és esetleg megtalálja azt, hogy a történtek miben fejleszthetik a személyiségét. Eszünkbe juthat az a mondás, miszerint "Ami nem öl meg minket, az erősebbé tesz" és ez sok esetben így is van.

A depressziónak számtalan formája létezik, nem feltétlenül a folyton feketébe öltözött ember az, hanem bárki lehet az, akiről nem is gondolnánk. A mosolyok mögött is lehetnek mélyen meghúzódó fájdalmak. A felismerés tehát fontos annak érdekében, hogy változás indulhasson be. 

Kívülállóként pedig a számtalan kérdés merülhet fel, mint például: Tudok egyáltalán tenni valamit? Át tudom ragasztani a jókedvemet? Tudok olyan lenni, hogy a másik mindent jó színben lásson? A válasz sok esetben nem. Aki felismeri az állapotot a másikon, az általában segíteni szeretne, átadni a saját életszemléletét. Elmondani, hogy a másik ebben az állapotában is értékes, de ilyenkor ez a tény előttük rejtve marad. Az egyik legrosszabb érzés ezzel kapcsolatban a tehetetlenség. Látni valakit szomorúan és elkeseredetten tekinteni az életre, főleg, ha egy szerettünkről van szó, elkeserítő és legtöbbünkben felmerül a vágy, hogy tegyünk valamit érte. Előfordulhat, hogy nem tudunk mit kezdeni ezzel az állapottal. Az ember próbálkozik szépen, aztán amikor már nagyon elege van, akkor kevésbé szépen is, de vajon mivel teszünk jót? Tudunk-e egyáltalán segíteni valakinek, aki nem is akarja jobban érezni magát, mert neki valahogy ez a megszokott komor állapot a megszokott? És hibáztatható-e ezért? Mi az, ami kizökkentheti és ráébresztheti az illetőt arra, hogy mekkora erő is rejlik benne, amivel tud változtatni, ha igazán akar? Miért nem akar vagy fél szakemberhez fordulni? Ki tud segíteni rajta? A választ nehéz megfogalmazni, mert minden megannyi körülménytől függ.

Ez elmúlt években elkezdtem önismerettel foglalkozni és milyen jól tettem! Sok mindent megértettem általa az életről, a családok dinamikájáról és magamról is. Azt vallom, hogy ahányan vagyunk, annyi félék is vagyunk, megannyi családból hozott mintával és teherrel, és nem egyformán viszonyulunk az élet változásaihoz sem. Ugyanaz az élethelyzet jobban megvisel egyes embereket, míg mások rövidebb idő alatt túlteszik magukat ugyanazon. Számtalan oka lehet annak, hogy nem egyformán látjuk és viseljük a dolgokat és ez rendjén is van így. Életünk során mindannyian fejlődünk és tanulunk, még ha sok esetben a tanulás sajnos fájdalmas.

Arra jöttem rá, hogy anélkül, hogy az érintett valóban szeretné és megengedné, a legnagyobb valószínűséggel nem tudunk segíteni. Sok beszélgetés és megértés során talán el lehet ültetni egy-két magot azzal kapcsolatban, hogy a másik felismerje a helyzetet és saját felelősségét és képességét arra, hogy változtatni tudjon. Amit javasolni tudok tehát az a türelem, megértés és elfogadás és nyilván, ha az érintett nyitott rá, akkor külső segítség igénybevétele is szóba jöhet. Első lépésként a változást a depresszióval küzdőnek is akarnia kell. Segítséget kérni nem szégyen. Mások előtt megnyílni sem szégyen és az sem az, ha néha valamit nagyon nehéznek érzünk és ha fáj. Mindannyian küzdünk olyan kihívással, ami próbára tesz bennünket és ami megingat abban, amiben addig hittünk.

Összefoglalásként azt mondhatom el, hogy ma már tudom, elsősorban az önismereti tanulmányaimból, hogy senki helyett sem tudom jól érezni magamat és ezt kényszeríteni sem lehet. A belső világa mindenkinek összetett. Az önismeret segíthet mind önmagunk, mint mások megértésében és elfogadásában. Azt már tudom, hogy én ezután sem fogok minden nap szomorkodni. Azt is tudom, hogyan lehetek jól és azt is, hogy bármilyen kihívást is hozzon az élet, bírni fogom. Elfogadom, hogy vannak nehezebb és könnyebb helyzetek, mint ahogy jó és rossz napok is. Magamat is elfogadom úgy, hogy néha jól vagyok, néha meg nem, lelki értelemben is. Ez természetes. Ami igazán a lényeg, hogy mindannyian képesek vagyunk átlépni a nehézségeken és azon, amik voltunk, ahogy a kétségbeesésen is. Ha pedig visszatekintünk kicsit korábbi önmagunkra, megéri tisztelettel tenni ezt és büszkének lenni a mostani énünkre, hiszen a korábbi nehézségek mind hozzánk adtak és nagy utat jártunk be mindezek által.