A barátságokról

A mai bejegyzésben a barátságokról szeretnék néhány gondolatot megosztani. Ebben a témában is a saját tapasztalataim alapján írok, a meglátásaimat osztom meg. 

Nőként fontosnak tartom, hogy legyen olyan barátunk/barátnőnk, aki megért és akivel át tudjuk beszélni a dolgainkat, nemcsak azért, mert az valamiféle megkönnyebbülést hoz, de azért is, mert közben felismerések születhetnek bennünk, amelyek felettébb hasznosak lehetnek egy-egy élethelyzetben.

A napokban gondolkoztam el azon, hogy vannak az életre szóló barátságok és vannak, amelyek rövid ideig tartanak. Miért alakulnak vajon igy ezek? Vajon mi határozza meg, hogy melyik barátság meddig tart?

A hosszabb ideig tartó barátságok mindig kicsit idillikusnak tűntek számomra, talán, mivel nekem ilyenben nem volt részem. Úgy gondolom, hogy a hosszan tartó barátság nagyon jó lehet. Főleg, ha egész baráti társaságok tartják a kapcsolatot éveken át, később már a gyerekeikkel is együtt. Amikor tényleg életük hosszabb szakaszán kísérik el egymást, akár a főiskolás évektől kezdve a késői felnőttkorig. Ilyenkor megoszthatják a tanulással, munkavállalással, állásváltással, párkapcsolati problémákkal kapcsolatos tapasztalásaikat, és a többiek példáján keresztül tanulhatnak a többiek. Később akár a gyerekvállalással-neveléssel és egyéb új élethelyzetekkel kapcsolatos új élethelyezeteken is átsegítik egymást és ott vannak együtt sok-sok örömteli eseményen is.

Akadnak olyan barátságok is, amikor egy időre, akár pár hónapra kerülünk közelebb valakihez, és hiába érezzük úgy, hogy jó barátra találtunk, valamiért ennek hamar vége szakad. Ez utóbbiak olyanok számomra, mintha egy-egy élethelyzeten való átjutásra, átsegítésre kapnánk, és miután túljutottunk azon a valamin, a barátság megszűnik. Fordítva is igaz, néha mi is át tudunk segíteni másokat a nehezebb időszakain, és furcsa módon utána már nem lesz olyan az a barátság. Mintha ezek arra alakulnának ki, hogy egy másfajta, új nézőpontot mutasson meg a másik számára. Vagy csak hogy löketet adjon valamihez, amivel esetleg már régóta szemeztünk, de korábban nem mertünk belevágni még. Eszembe jut erről egy hasonlat, amit hallottam, mégpedig, hogy az életünk olyan, mint egy buszon való utazás, ahol néhányan pár megállót, mások pedig hosszabb úton át velünk maradnak és ahol kell, mindenki leszáll. És tényleg. Mintha ez valóban így működne, legalábbis az én életemben.

De kell-e, hogy bárkiben rossz érzés legyen, ha az életéből az ilyen élmény kimarad? Úgy gondolom, alakíthatunk ki barátságokat, de nem csak rajtunk múlik, hogy azok hogyan működnek. Az egyik fél akarata vagy szándéka általában nem elég, és valljuk be változunk életünk során, ami nemcsak az élethelyzetre vonatkozik, de a gondolkodásmódra és a társaságra is.

Létezik egyáltalán olyan ember, aki igazán megért minket? Akivel bármit, de tényleg bármit megbeszélhetünk anélkül, hogy kicsit is irigykedne vagy értetlenkedne? Tekintve azt, hogy mindannyian teljesen egyediek vagyunk, egyedi látásmóddal, tapasztalatokkal és vágyakkal lehetséges, hogy teljes megértés nem létezik. Azt gondolom, hogy vannak hasonlóságok az életekben, amelyek összekötnek embereket csupán azáltal, hogy pontosan tudjuk miről beszél a másik. Az egyaránt átélt helyzet pedig megértést szül, hiszen, ha mi is éreztünk hasonló érzéseket, akkor mondhatjuk igazán, hogy értem és pontosan tudom, min megy a másik keresztül. Míg, ha csak elképzeljük, vagy a saját értékrendünk szerint másképp gondoljuk a többi ember helyzetét, akkor pontosan úgy már nem tudjuk átérezni azt, ahogyan ő. Ez egyáltalán nem baj. Az élet sokszínűsége jelenik meg ebben is. 

Akkor sem, ha néha hiányzik, hogy megértsék az embert, és esetleg nincsen olyan a környezetünkben, akivel beszélni tudnánk, ha az éppen jól esne. Az érzéseink jönnek-mennek. Vannak, amelyek tartósan velünk maradnak, akadnak olyanok is, amelyeket már másnap mi is kicsit  idegennek érzünk. Ha éppen nincsen kivel megosztani, akkor akár le is írhatjuk őket. Gyerekkoromban divatos volt a napló írása például. Sokáig én is leírtam mindent, ami egy adott nap végén eszembe jutott, és ma is ezt teszem, ha érzem, hogy feszít valami és nincsen kivel megosztani. A papír jó társ az ilyenben, hiszen visszaolvasva jó pár alkalommal tehetünk felismerést a leírtakkal kapcsolatban, vagy világosodhatunk meg, egy megoldhatatlannak tűnő nehézség kapcsán.

Akadnak olyan emberek az életben, akikkel mintha már találkoztunk volna. Nem emlékszünk rá, hogy hol és mikor, de olyan ismerősnek tűnnek. Nem a külsejük alapján, hanem ahogy beszédbe elegyedünk velük. Akikről biztosan érezzük, hogy ismerjük valahonnan. Mintha beléjük látnánk és ez fordítva is működne. Nem is kell elmondani mindent ilyenkor, mert tudjuk, érezzük a másikat. Mintha valami láthatatlan kötelék lenne ez, legyen szó barátságról, rövid ismertségről vagy akár párkapcsolatról. Fantasztikus élmény ez! Sokan tapasztaltunk már ilyet. Ennek ellenére nem minden ilyen "ősi" ismeretség jelenti azt, hogy ebből tartós kapcsolat vagy barátság lesz, ugyanúgy tarthat hosszabb vagy rövidebb ideig, de általában mély nyomot hagy az ilyen tapasztalás bennünk. Érezzük, hogy ez valami olyan, ami túlmutat a mindennapokon. Véleményem szerint az ilyen találkozások létünk titokzatosságának bizonyítékai és egyben az élet ajándékai.

Az biztos, hogy akadnak olyan emberek az életünkben, akikkel sosem lesz mély barátság. Lehet, hogy jókat nevetünk velük, de ez is éppen olyan jó érzéssel tölthet el, mint az, ha megoszthatjuk a legmélyebb gondolatunkat is valakivel. Bárhogyan is legyen, mindig lesznek, akikkel közelebb kerülünk egymáshoz, és olyan is, akivel eltávolodunk kicsit. Lehet, hogy csupán egy időre, vagy talán örökre. Vallom, hogy nem véletlenül kerülnek az utunkba azok az emberek, akik, és az sem véletlen, amit megtanulhatunk tőlük. Megmutathatnak egy másik nézőpontot, vagy az ő viselkedésükön keresztül ráláthatunk úgy a saját életünkre és tetteinkre, ahogy addig sosem. Akár tükröt is mutathatnak, amiben megláthatjuk azt, amit addig nem vettünk észre. Általában van olyan, amire a barátok tudattalanul tanítanak minket és persze közben mi is őket, ha nyitva tartjuk a szemünket. Persze elég az is, ha csak jól érezzük magunkat velük és nem fókuszálunk a tanulságokra. A barátainkkal lenni, akik úgy fogadnak el bennünket, ahogy vagyunk, üdítő élmény és ez a lényeg😊